Marti Zoltán remek írása a Four Four Two-ról, a dunaszerdahelyi túra kapcsán.

Már régóta terveztem, hogy ellátogatok Dunaszerdahelyre, hiszen mind a település, mind pedig a focicsapat külön megérne egy-egy blogbejegyzést.

Merthogy Dunaszerdahely nagyon különleges hely, elég ha csak annyit írok, hogy a település 25 fős önkormányzatának összetétele a következő: 24 képviselőt ad a két magyar párt, a maradék egy hely pedig egy független politikusé…

Régi tervemhez tökéletesen illett a szombati nap, mely a történelembe íródott. A Ferencváros látogatott Dunaszerdahelyre, hogy egy barátságos találkozót játsszon a helyi csapattal. Ez a találkozó nem csak egy barátságos mérkőzés volt, annál sokkal több. Tudni illik ugyanis, hogy a Csallóközi futballszeretők körében csak két csapat létezik: a DAC és a Ferencváros.

Az utazáshoz a FradiBusz hálózatot használtuk fel, s itt elérkeztünk a szombati nap egyetlen negatívumához. Számomra elképesztő csalódást okozott a futball huliganizmus ilyen közeli megismerése. A buszon utazók elhanyagolható százalékáról beszélünk, ám cselekedeteik súlyossága, már közel sem elhanyagolható. Csak azért nem sorolom fel az általam látott bűncselekményeket (!), mert egyrészt nem érnek annyit ezek a bűnözők, másrészt pedig nem engedhetem, hogy ezt a csodálatos magyar ünnepet elrontsák. Viszont komoly szégyent hoztak a Ferencvárosra, Magyarországra, a magyarokra.

Ahogy megérkeztem a stadionba, szomorú érzés töltött el: azonnal arra a szektorra pillantottam, ahol 2008-ban ártatlan nemzettársaimat ütötték-rugdosták a fekete ruhába öltözött verőlegények. Ez a szomorú érzés viszont hamar elmúlt, helyére egy hihetetlen felemelő pillanat jött: a magyar himnusz eléneklése. A helyi szurkolók kezdték el, s pár másodperc múlva már az egész stadion vigyázban állva énekelt. Gyönyörű és megható pillanat volt, „megfogyva bár, de törve nem”.

A kezdésre 5-6 ezer ember gyűlt össze, hihetetlen várakozás előzte meg tehát a találkozót, budapestiek és szerdahelyiek egymás mellett, egymás rigmusait (!) is kiabálva buzdították a csapatokat. A találkozón újra bemutatkozott Lisztes Krisztián, s a zöld-fehér szurkolóknak bíztató lehet, hogy az új fiúk jól teljesítettek a találkozón. A toronydaru Felipe például gólt is lőtt az első félidő vége felé, az előnyt Fitos növelte a második játékrészben. Ám a dunaszerdahelyiek nem hagyták magukat, szépítettek, s a játék képe alapján talán még a döntetlent is megérdemelték volna. Ám a találkozó eredménye nem változott, győzött a Ferencváros.

A mérkőzés után Lisztest a levegőbe dobálták a szurkolók, míg sokan sálat cseréltek egymással, a ferencvárosiak boldogan viselték nyakukon a DAC sálját.

Az öltözőfolyosón volt szerencsém beszélgetni Németh Krisztiánnal, a hazaiak nagyon szimpatikus (megbízott) vezetőedzőjével, érdekes volt számomra, ahogy a szlovákiai magyar sorsról beszélt. Egy sorsról, mely ritka nehéz, de ugyanakkor nagyon felemelő is tud lenni.

Hajrá DAC, hajrá Magyarország!