Egymás ellenségeiből a rendszer ellenségei - egy kitünő cikk az ultramozgalmakról.

Az ultrák szemében egy futball-klub nem üzleti machinációk eszköze, hanem egy közösség társadalmi, kulturális, érzelmi patrimónuma („Stop all’industria calcio” - „Zárjátok be a foci ipart!”). A stadion közösségi hely, nem bevásárlóközpont. A néző szurkoló, nem média-fogyasztó („Per noi passione, per voi televisione”). A futball-bajnokság nem az NBA: nem egy médialátványosság, hanem a szó szoros értelmében vett közösségi sport.

Az ultra, gyakran vele párhuzamba állított, vagy vele egyenlőnek tekintett huligán-mozgalommal szemben, a saját világával és az őt körülvevő társadalommal kapcsolatban levő társadalmi mozgalom, amely éppen tudatossága, szervezettsége révén hajlamos az önkorrekcióra is. Az ultrát fenyegető külső és belső jelenségekkel szemben a mozgalom a saját túlélése érdekében azonnal felvette a harcot.

Az 1999-ben elfogadott újabb speciális intézkedések (a különvonatok megszüntetése, a meccs-napján a vendégszektorba szóló jegyek árusításának betiltása) már a mozgalom szívét alkotó idegenbéli utazások ellehetetlenítését célozták. Az ultrákat érintő különleges törvények (ugyanaz a cselekmény jóval súlyosabb elbírálás alá esik, ha valaki meccsre menet, vagy a stadionban követi el, mint máshol), és az egyre durvábbá váló rendőri brutalitás, hasonló helyzetbe hozták őket, mint a terroristákat: az ultrának nincsenek többé jogai, nincsenek többé védelmezői sem a sajtóban, sem a politikai osztályban. Csak a legnagyobb rendpárti rosszindulattal lehetne ugyan a két társadalmi jelenséget egymással párhuzamba állítani, noha persze ez is megtörtént már. Nem csak a sajtóban, hanem előreláthatólag a bíróságokon is: a legutóbbi római incidensek után (mint ismeretes egy rendőr megölt egy Lazio szurkolót, mire a római szurkolók a futball-szövetség székházára támadtak) őrizetbe vetteket állítólag „terror-cselekményben való részvétel” miatt fogják vád alá helyezni. Ez még akkor is elég elképesztő, ha jól tudjuk, hogy mindig a hatalom mondja meg, hogy mi számít „terrornak” és mi mondjuk jogos szabadságharcnak.

A két társadalmi jelenség (az ultra’ és a terrorizmus) összevetését nem is a köztük levő tartalmi hasonlóság tenné lehetővé, hanem a két jelenségre adott politikai (és a média közvetítésével hamar társadalmivá váló) reakció. Az ultrák hamar a hipokrita média bűnbakjává és a „felügyelet társadalmának” (Loïc Wacquant) célpontjává váltak. A médiák egyszerre használnak a nézők érdeklődésének felkeltése érdekében háborús nyelvezetet a mérkőzések előtt, és egyszerre háborodnak fel a stadionok béli gyűlöleten. A profit érdekében egyfajta csendes munkamegosztás alakult ki a sajtó és a lelátók rasszista csoportjai között: a szenzáció, a botrány az előbbinek példányszámot, az utóbbinak reklámot biztosít. És persze az ultra a legkönnyebb célpont, ennek a „gyönyörű sportágnak” az egyetlen problémája. Nem a csaló bírók, a bűnöző klubvezetők, a dopping, a bunda-meccsek, a hamis útlevek, a teljes elüzletiesedés már magát a sportot veszélyeztető mértéke (gondolunk a koreai világbajnokságra), nem. Sőt, az ultrák miatt csökken a nézőszám is, mert hogy a „stadionok nem elég biztonságosak”. Az olasz bajnokság átlag-nézőszáma nagyjából tíz év alatt a felére esett vissza. Ennek oka természetesen nem az ultrák viselkedése, hanem a jegyárak ugrásszerű növekedése, és az egyre több TV-közvetítés. Ahogy Magyarországról se higgyük el a média és a futball vezetői által terjesztett „családok félnek meccsre menni”-nevezetű mesét, nálunk a tragikus színvonal, a stadionok állapota stb. a nézőszám visszaesésének fő okai.

Valójában az erőszakos események száma jelentősen csökkent, a stadionok tovább már nehezen militarizálhatók, miközben a jegyárak drasztikusan növekedtek, miként az élő televíziós közvetítések száma is jelentősen megnőtt. Az, hogy futball lassan egy közösségi sportból médiaeseménnyé vált egyáltalán nem volt a foci vezetőinek akarata ellenére. A médiának és a tőlük kapott pénzből élő kluboknak első számú érdekükké vált, hogy a mérkőzésekből médiaesemény váljon, inkább média-fogyasztókra lett szükség, mint elkötelezett szurkolókra. A jóban-rosszban, hóban-fagyban kitartó ultráknak csípi a szemét, hogy a közösségek játékából lassan a TV-társaságok ostoba, eredeti jelentésétől megfosztott médiaeseményévé válik a modern futball. Tenni pedig nem tesz senki semmit: hiszen a legközösségibb sport (mely persze főleg az amúgy is lecsúszásban levő alsó-középosztály sportja mindenütt) nagy média-biznisszé válása mindenkinek jó, kivéve persze a meccsre járó szurkolókat. A játékos jobban keres, a média megint a saját infantilis képre formál valamit, az elnök-maffiózók itt is csinálhatják a messziről bűzlő üzleteiket, a szurkolóból szépen lassan elbutított médiafogyasztó válik, a szabad időnknek pedig egy újabb szeletét zabálja meg az elszabadult kapitalizmus, és a gyomorforgató profithajszolás.

A saját lételemét, a futball közösségi dimenzióját féltő ultra két tűz közé került: egyszerre akarják eltakarítani ezeket a zavaró elemeket az útból a futball-biznisz szereplői (szövetségi vezetők, klubelnökök, játékosok), a média-világa és az állami erőszak-szervezetek. Valójában az, hogy az ultra még létezik inkább meglepő, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy az ultra egyedül Olaszországban autentikus, minden másik országban csak az olasz minta helyi szokásokkal átitatott átvétele (Spanyolországban például pár év alatt, felszámolták a mozgalmat). Az ultra nem csak társadalmilag meggyökerezett jelenség Itáliában, hanem meglehetősen tudatos is: a mozgalom az utóbbi fél évtizedben megpróbált választ találni a belső és külső problémákra.

A mozgalom érdekében elengedhetetlen volt, a dolog természetéből adódóan egymással rivalizáló, ultra-csoportok valamiféle szolidaritása, hiszen ugyanazokkal a problémákkal szembesült mindenki. Ennek első jele a rendőri erőszak ellen alakult ki: amikor 1993-ban a rendőri fellépés következtében Rómában meghalt egy Atalanta szurkoló, az ország számos stadionjaiban az ultrák közös üzenettel hívták fel a figyelmet az őket fenyegető közös veszélyre. Az ultra, mint mozgalom tudatosságára jellemző, hogy a kitiltások jogellenessége elleni demonstráció már nem egy szubkultúra normáira utalt, hanem az egész társadalomban elfogadott szabályok megsértésére („Cittadini liberi? No, ultrà!”, „Szabad polgárok? Nem, ultrák!” - hirdették Olaszország kanyarjai a kilencvenes évek végén). A különböző csoportok sajtóhoz eljutatott kommünikékben tették fel a kérdést: vajon a stadionokon belüli rendőri brutalitás nem egy kísérleti telepe-e az egész társadalmat lassan elérő fokozódó állami repressziónak („Oggi allo stadio, domani in città”, „Ma a stadionokban, holnap az utcán” - egy „kiírás” szavaival)? A rendőri erőszak elleni közös tiltakozásból nőtt ki 2002-ben végül is ultrák valamiféle egységmozgalma („Movimento Ultras”), amely már távolról sem csak magának az ultrának a megmentését szolgálta, hanem a közösségi futball túlélését is. Az ultrák szemében egy futballkub nem üzleti machinációk eszköze, hanem egy közösség társadalmi, kulturális, érzelmi patrimónuma („Stop all’industria calcio” - „Zárjátok be a foci ipart!”). A stadion közösségi hely, nem bevásárlóközpont. A néző szurkoló, nem média-fogyasztó („Per noi passione, per voi televisione”). A futball-bajnokság nem az NBA: nem egy médialátványosság, hanem a szó szoros értelmében vett közösségi sport.

A kibontakozó „No al calcio moderno”-mozgalom síkra szállt a klubok átlátható gazdálkodásáért, a büntetlenséget élvező klubvezetők gyanús machinációi, a hihetetlen játékos-fizetések, az egész pénztől, csalástól, korrupciótól bűzlő futball-biznisz ellen. Az ultrák az ellenük irányuló represszióval szemben nem büntetlenségek követeltek, hanem a speciális törvények eltörlését. A futball hagyományos társadalmi szerepének visszaállítása is a célok között szerepel: a „szent” vasárnapi játéknap újbóli kötelezővé tétele (jelenleg a TV-társaságok miatt, két első ligás és az összes második ligás meccset szombaton játsszák), a különvonatok újbóli bevezetése, a jegyárak csökkentése stb. révén. Akár spanyol mintára valamiféle szurkolói részvények bevezetése, amely beleszólást biztosítana a közösségnek futballklubja életébe. A modern focit körülvevő mély morális válság megoldására az ultrák egy alternatív változatot képviselnek: a pénz helyett a közösség szerepének növelését.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ultrák által képviselt foci-világ mennyire a biznisz útjában van, teljes támadás indult ellenük, amely már távolról sem az erőszak-ellen irányul, hanem magát a mozgalmat akarja megsemmisíteni. Az ultra ezzel ki is lépett a marginális ifjúsági szubkultúra szerepéből, és közösségi éltünk egy szelete megmentésének egyetlen erejévé vált. Az ultra megsemmisülésével az utolsó akadály hárulna el a futball teljes elüzletiesedése elől. A főként az egymás közötti rivalizálásról szóló mozgalom a rendszer ellenségévé vált.

Ez nagy felelőséget rak az ultra-mozgalom vállára, és a túlélés érdekében a belső problémákra is válaszokat kell adni. Az erőszakot illetően már a kilencvenes évek közepétől elindult egy ön-korrekciós folyamat (az 1995-ös genovai késeléses haláleset után az Atalanta szurkolók adtak ki egy „Troppi i coltelli, troppa l’infamia!” - „Elég a késekből, elég a gyalázatból!” - című kommünikét, melyhez sok csoport csatlakozott) mely elsősorban a vandalizmus visszaszorítását, és az esetleges egymás közötti incidensekben a régi lojalitás visszatérését szolgálta. Ennek eszköze mindenképpen a kanyarok belső hierarchiájának, az egymás iránti felelősségnek a visszaállítása. Paradox módon a rendőri intézkedések, ezen folyamat ellen hatnak: a kitiltások a kanyarok tekintéllyel rendelkező vezérei ellen irányulnak, míg a rendőri brutalitás csak bosszúkhoz, az erőszak ördögi köréhez vezet (őszintén szólva nehezen hihető, hogy a beépített emberei révén a kanyarokat pontosan ismerő rendőrség ne lenne tisztában ezzel, de itt a cél már nem az erőszak-, hanem az ultra felszámolása). Maguk a kitiltások jogilag igencsak problematikusak: lényegében egy közigazgatási határozatról van szó, amely ellen gyakorlatilag nem lehet jogorvoslattal élni. Sőt a határozat megsértése már büntetőjogi következménnyel jár. Az ultrák folyamatosan tiltakoznak a kitiltások rendszere és egyre fokozottabb terjedése ellen: „Diffidati presenti” („A kitiltottak is jelen vannak”), „Fino all’ultimo bandito” („Az utolsó banditáig”), „Interdetto per un anno, ultrà a vita” (”Kitiltva egy évig, ultra egy életen át”).

Nem véletlen, hogy a média lelkes helyeslésével kísért kitiltások a régi ultra-mentalitást képviselők ellen fordultak: a cél az erőszak megfékezésének leple alatt a futball utolsó demokratikus elemének a likvidálása lett. A tradicionális ultrák érzékelték is a csapdát, a klasszikus egymás elleni erőszak egyre inkább háttérbe szorul. De ezek a folyamatok már nem érdeklik a mozgalmat felszámolni akaró rendőrséget, és a média agymosásán átesett közvéleményt. Fokozódnak a véletlen rendőrségi túlkapások, balesetek, provokációk. Ha válasz érkezik rájuk, akkor pedig a börtön-büntetések és a kitiltások.

A mozgalom politika általi lenyúlása ellen is a legkitartóbban a régi szellemet képviselő csoportok küzdenek, tudván, hogy a szélsőjobb csak eszközként használja az ultrát, melynek ölelése halálos magára a mozgalomra és az általa képviselt elvekre. Az elindult mozgalom a „Movimento Ultras” hangsúlyosan a politika-mentes kanyarokért száll síkra, azonban az ultra valójában politikailag igencsak megosztott. A Movimento ugyan domináns, azonban magából egységes mozgalomból is három van: szélsőjobboldaliak és a szélsőbaloldaliak nem hajlandóak egymással közösködni. A Movimento mellett a főleg a két római klub szélsőjobboldali ultráit tömörítő „Ultras”-mozgalom illetve a pár szélsőbaloldali (Livorno, Ancona, Terni) csoportot tömörítő „Rezistenza Ultras” létezik. A tendencia azonban így is egyértelmű, az ultra a társadalmi mondanivalója érdekében megszabadulni igyekszik a politikától, és jelentősen csökkentette az erőszakos cselekmények számát.

A mozgalom a fokozódó represszióra jóval kevésbé erőszakkal, mint inkább demokratikus önszerveződéssel reagált, noha erről a mozgalom jövőjében igencsak ellenérdekelt média nem hajlandó tudomást venni. Ma már a média révén egy társadalmi szubkultúra elnyomásának leplezetlen ünneplése zajlik. Ráadásul a lehető legképmutatóbb módon: elvárják az ultráktól, hogy gyerekek módjára lelkesedjenek a milliárdos sztárok játékáért („hogy jó legyen a hangulat”, mert akkor jobban eladható az esemény), miközben napról-napra, hétről-hétre az ömlik a médiából, hogy az ultrák bűnözők, drogosok, maffiózók, tolvajok, szélsőséges szervezetek irányítják őket a háttérből, hogy csak a legismertebb média-toposzokat említsük.

Vajon képes lehet-e túlélésre egy viszonylag jól szervezett, négy évtizedes múltra visszatekintő mozgalom, ha a hatalom és a pénz egyszerre akarja elpusztítani? Optimisták nem vagyunk, szurkolók igen. Mentalità ultrà.