A FourFourTwo is megemlékezett búcsúzó hátvédünkről.

Amikor a Ferencváros 26-os számú játékosa elment melegíteni a Pápa elleni találkozó első félidejének derekán, az egyik kollégám szép halkan megjegyezte: „ Ez a srác ma gólt fog szerezni.” Szerintem még ő sem gondolta komolyan… [ha ulloit hallotta Marti úr ő teljesen komolyan gondolta - sherlock]

Dragóner Attilát nagyon szeretheti a Jóisten. Magyarország történetének legsikeresebb focicsapatában játszhatott több, mint kétszáz találkozón, kipróbálhatta magát idegenlégiósként többek között a gyönyörű Portugáliában, sőt 28-szor ölthette magára hazájának válogatott mezét. Ha csak ennyit kapott volna az élettől, már elég sokan néznének rá irigykedve.

Ám, ami vasárnap este történt vele, az szinte példátlan a profi futballban. Én legalábbis nem emlékszem arra, hogy egy játékos karrierje utolsó percében középső hátvédként 15 méterről védhetetlen gólt lőtt volna. Az Albert Flórián Stadionban már amúgy is gálahangulat volt, a Fradi visszakerült történetének méltó helyére: Európa focitérképére. De ami a gól után volt, arra tényleg nehezen lehet szavakat találni. Az ünnepelt játékoson az egész csapat, az összes labdaszedő gyerek, sőt még a kabalaállat, a FradiSas is kicsi a rakást játszott.

A lefújást követően volt szerencsém beszélgetni Schembrivel, a Fradi házi gólkirályával. A roppant közvetlen, szimpatikus fiatalember leszögezte, szíve szerint maradna a kilencedik kerületben, s ő már januárban várta a szerződéshosszabbítási tárgyalások kezdetét, ami végül alig egy hete történt meg… Nagy dolog lenne, ha André jövőre is a honi futball felemelkedéséért ügyködne, mert a fiatalembernek mindene máltai, kivéve egy „apró” tulajdonsága: a focitudása, no az köszönőviszonyban sincs Málta futballtudásával.

A találkozó utáni sajtótájékoztatón megjelent a búcsúzó Dragi is, akit az újságírók, valamint Véber György is tekintélyes tapsban részesített. Ezért is felettébb furcsa, sőt számomra teljesen érthetetlen az a gúnyvers, amelyet egy neves sportújságíró közölt (később állította, hogy nem ő a szerző, s habár az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, kicsit az volt az ember érzése, mikor a kisfiú az elkövetett csínt megpróbálja másra hárítani), az egyik internetes portálon.

Elismerem Attila nem egy könnyen kezelhető ember. Biztos rengeteg hibája van, s mi tagadás nem is a sportszerűség mintaképe. Sőt, félre ne értsen engem senki: lehet szidni őt, megértem, hogy nem mindenki szereti. De trágár gúnyverset írni nem illik. Egy olyan játékosról meg pláne nem, aki egy nappal korábban vonult vissza. Sportújságírótól meg egyenesen elfogadhatatlan, hiszen mi zsurnaliszták abban a kivételes helyzetben lehetünk, hogy szinte bármikor beszélgethetünk sportolóinkkal, interjúkat készíthetünk velük, közvetíthetjük sporteseményeiket. Szívből remélem, hogy Attila postaládájában már ott hever a versért elnézést kérő levél.

A levél, melynek színe csakis sárga lehet, csak úgy árad írójából az irigység…

forrás: fourfourtwo.hu/ Martí Zoltán